pezsgőben áztatott titán

A cím alapján egy hangzatos és egzotikus recept is következhetne, érdekes fantázianévvel. De a konyhai tudásom és a kreativitásom is sokkal szűkösebb ennél, így inkább jöjjön egy kis történelem egy évfordulóval egybekötve. Ahhoz viszont vegyük elő a behűtött pezsgőt.

Ahogy beköszöntött az augusztus, perverz módon kezdtem várni a 15-ét. El is gondolkodtam azon, hogy normális dolog-e várni egy rossz dolog évfordulóját, de végül arra jutottam, hogy igen, mert a megkönnyebbült sóhaj minden emlék alól felszabadít. És hozza magával a hálát, hogy már ennyi idő eltelt azóta. Augusztus 15. ugyanis az a nap, amikor azt hittem, hogy kettéhasadt a világ. De ehelyett csak az arccsontom tört négybe...

Az ezt követő majdnem 1,5 hónapban fogalmazódott meg bennem először úgy igazán a blogírás gondolata, de végül elvetettem. Igazából nem tudtam volna másról írni, csak arról, hogy éppen nem tudok semmit csinálni, hogy fáj, hogy tehetetlen vagyok, hogy minden nap újabb nehézség(ek)be botlok, holott az idő előrehaladtával azt hinné az ember, hogy egyre csak könnyebb lesz. Ehelyett a twitter lett a játszóterem, ahol aki tudott a dologról, csodálta, hogy milyen lazán és vicceskedve kezelem a dolgokat. Csak azokat borítottam ki, akik mellettem voltak végig, paradox módon. 

Pontosan egy éve éppen a kecskeméti kórház folyosóján üldögéltem, talán éppen most váltott át a vigyor a fejemről a kétségbeesésbe. Már arra vártam, hogy hazamehessek, mikor közölték velem, hogy nem megyek sehova, ugyanis még aznap vár rám egy műtét. Először szabályosan kiröhögtem az orvost, hogy nincs nekem semmi bajom, de mikor közölték, hogy mi jön még, akkor rémültem csak meg igazán. 

Hogy hogy jutottam el idáig? Íme a vicces verzió. :)

Addigra már egy elég szörnyű héten voltam túl: kezdődött egy enyhe mandulagyulladással minden, ami végül ráterjedt az ínyemre is. Teljes gyulladásban volt az egész szám és arcom, ennek következtében a joghurton és a pépes dolgokon kívül szinte semmit nem tudtam enni. A háziorvos fantasztikus gyógymódja minderre az antibiotikum volt, ami egy hét után még a gyomromat is teljesen kikészítette. Ebből viszonylagosan kilábalva a vasárnapi kosztom egy darab szilvás gombóc volt, amit kb. meg is sirattam, annyira boldoggá tett. 

Éljen a Timehop, így az apróságokat is újraélhetem. :)

Hétfőn visszamentem az orvoshoz, végül vettünk vért is, hogy jobban meg lehessen vizsgálni. Apu kísért el, mert neki is menni kellett a dokihoz, ha jól emlékszem, beutalóért, mert utána ment tovább szemészhez. Mikor végeztünk, én elköszöntem tőle, megettem a magammal vitt kekszet és elindultam hazafelé. Az orvosi rendelőtől alig pár méterre lévő áruházba akartam bemenni valami cukros lötyiért, mikor megtörtént a baj. Arra még emlékszem, hogy az egyik ajtón bementem és nyúlok a másodikért, utána viszont a következő emlék, hogy négyen állnak körülöttem. 

Nagyon nagyot eshettem, ráadásul fejjel fordítva feküdtem, mikor észhez tértem. Az arcom pont a fém lábtörlőre érkezett. Az első ijedtemben bele se gondoltam, hogy bajom lehet, annyit éreztem, hogy vérzik az állam. Egy néni hozott nekem vizet és csokit az üzletből, hogy a vércukrom kicsit helyreálljon. Akkor éreztem, hogy valami nincs rendben, mert nem tudtam elrágni a Sport szeletet. Az alsó első három fogam látványosan elmozdult, vérzett, hozzá se mertem érni, mert ha kitörik, életem egyik legnagyobb félelme következik be. 

Egy hölgy visszakísért a rendelőbe, ahol bevittek az első rendelőbe. Az orvos nagyon kedves volt, ellátta a sebet, megvizsgálta a reflexeket, hozatott üdítőt, miközben szóltak az én dokimnak. Ő átviharzott, pattogott egy sort, hogy "hívja fel apukát vagy anyukát", vigyenek be a traumatológiára, nem kell nekem mentő. Végül azonban mégiscsak kijött a betegszállító, a két fiatal sráccal még viccelődtünk is az úton, kaptam egy tolókocsit is, nehogy megint ájuldozzak. (Ezzel rodeóztam a kórház folyosóján egész nap, a végén már nagyon profi voltam a különböző forgásokban.)

Nevetve beszéltem mindenkivel telefonon, azon viccelődtem, hogy ha végeztem a röntgennel, már mehetek is haza és ehetek valami szilárd ételt végre. Minimum egy hatalmas pizzát. A röntgen után azonban kiderült, hogy erről lemondhatok, ugyanis aznap már biztosan nem fogok enni semmit, hiszen a keksz és üdítő kiürülése után azonnal műtétre van szükség, mivel az állkapocscsont középen eltört, valamint a fülnél lévő szegecsek sem úszták meg épségben az esést. 

Ezután következett a herce-hurca a kórházon belül, először szájsebészet, utána még egy röntgen, majd CT. Iszonyatosan féltem attól a böhöm nagy géptől, a szemem sem mertem kinyitni. Juhász Tamás volt az az orvos, akihez kerültem, akinek azóta is egy szobor járna. De hogy a kezét minimum aranyba kéne foglalni, az is biztos. Képzeljetek el egy fiatal, magas, egyébként meg egy tipikus "cuki" kategóriájú orvost, aki tökéletesen fehér fogakkal mosolyog rád. A hiba az egészben csak ott volt, hogy éppen azt közölte, hogy lemezek és csavarok kerülnek az arcomba. A CT után ez volt a második pont, ahol tényleg elöntött a rémület. 

Este 7 után kerültem a műtőbe, ahol körülbelül 1,5 órát töltöttem el. Az ébredés utáni pillanatot valószínűleg soha életemben nem felejtem el. Először azt se tudtam, hol vagyok, mi történt. A következő pillanatban viszont jött a felismerés, hogy nem tudom mozgatni a szám, nem tudok beszélni, nem tudok segítségért kiáltani. Ekkor jött oda Juhász Tamás, aki az egész napi kimerítő rendelés és másik 4 műtét után is képes volt mosolyogni és megnyugtatni.

Ereklyék életem első műtétjéről.

Az ominózus csavarok, amelyeket kikönyörögtem magamnak, miután megváltam tőlük.

Még másfél napot töltöttem benn a kórházban ezután. Körülöttem szinte csak bölcsességfog bajokkal feküdtek az emberek, a műtét előtt és után csacsogtak, egy idő után sós kekszet ettek, elmentek cigizni, cukorkát zabáltak. Valószínűleg ha nem vagyok legyengülve, odamentem volna hozzájuk és minimum leütöm őket, főleg azt a lány, akinek minden második szava az volt, hogy "bazmeg, de fáj a fogam", de azért tolta befelé a chipset. 

Jó ideig csak a teljesen átszűrt dolgokat tudtam megenni, mivel egy három csavarból és két gumigyűrűből álló szájzárat kaptam, hogy a szegecscsontok rögzülni tudjanak. Az alsó törést pedig két titánlemezzel korrigálták. A főzelékek már annyira sűrűk voltak, hogy nem tudtam megenni őket, szívószálat nem tudtam használni, mert a fogsorom mögött hátul már nem tudtam szívni, így maradt a tea és a leves. Meg a tápszerek. 

Mielőtt bárki is azt tervezné, hogy eltöri valamelyik arccsontját, számoljon azzal, hogy a műtét utáni lábadozás nem számít betegségnek, így hiába írja ki az orvos receptre az amúgy igen drága tápszereket, teljes áron jut hozzá. A 6×0,5 literes kiszerelés 6000, míg a 8×2 decis 2500 forintba kerül. És ez kb. egy hétig elég. Erre jön még rá a spéci fogkefe, a speciális tisztítótabletta és az a rengeteg alapanyag, amiből a levesek elkészültek. 

A menü.

 

Mivel az éhségtől még mindig ájuldoztam, ráadásul 40 fokokat mérhettünk akkor, így az egész napom a hűvös és elsötétített szobában töltöttem. Életemben nem tévéztem még annyit, folyamatosan ment a laptop, de nyár lévén nagyon keveset tudtam érintkezni az emberekkel. Unalmamban még magyar filmtörténetet is tanultam, csak hogy gyorsabban teljenek a napok. 

A környezetem pénzt és energiát nem kímélve támogatott, ezt nem tudom elégszer megköszönni, főleg anyunak és Tominak. Pedig sokszor elcsüggedtem és sokszor kiabáltam, még összezárt szájjal is. Egyáltalán nem láttam a folyamat végét, és ha ez elhatalmasodott, akkor aztán jött a hisztiroham. Olyan voltam, mint egy nagy csecsemő: szinte állandó felügyelet kellett mellém az első napokban, a járásom bizonytalan volt, kísérgetni kellett, segíteni kellett az öltözködésben, meg kellett tanulnom újra enni és beszélni. 

Ezt a kettőt viseltem a legnehezebben. Az első napokban még egy füzetbe írtam, ami visszagondolva azért vicces helyzeteket is generált. Anyu pl. sose látta, hogy mit írok, aztán leírtam neki, hogy keresse elő a szemüvegét, de persze ezt se látta, míg valaki fel nem olvasta neki. Szerencsére a beszédem napról napra érthetőbb lett, a kezdeti gagyogás kb. 1 hét után már viszonylagosan érthetővé vált. 

A levesekért sose ugráltam, de ha lehet, még jobban megutáltam őket ezen időszak alatt. Az azóta eltelt egy évben szerintem 30-nál több alkalommal nem is nagyon ettem. Amikor már túl voltam egy varratszedésen és egy szájzáras gumicserén, már jobban tudtam nyitni a szám. Annyira kb. hogy a milliméter vastagságú szilárd dolgokat be tudtam gyömöszölni, így onnantól kezdve mindenfélével próbálkoztam. Az első sikerélményem egy darab virsli volt 1,5 óra alatt, amit végül sikerült 20 percre lecsökkenteni. Ebben az időszakban gyakorlatilag abból állt a napom, hogy ettem, mert mire elfogyott egy adag és megmostam a fogam, fertőtlenítettem a sebeket, már megint éhes voltam és kezdhettem elölről. 

Voltak azért még "szép" pillanatok: rengeteg üzenetet kaptam, jöttek hozzám látogatóba, a tanáraim várták a felépülésem, kiderült, hogy a CT az egyik twitteres követettem csinálta (@kovacs_daniel), kaptam jobbulást kívánó képeslapot, az öcsémen láttam egy kis felnőttséget és felelősségérzetet stb.

Itt már a nehéz időszak végén jártam, 7 kilóval könnyebben, mint előtte.

 Ebben a másfél hónapban 7 kilót fogytam, de sokkal többnek látszott. Ebből azonban 4,5 már ezt megelőzően eltűnt, így igazából nem is volt olyan drasztikus a dolog. Az egész ruhatáram lógott rólam, a nadrágjaimat mind le kellett cserélni. A felépülést követően mindenki biztatott az evésre, bár anélkül is csináltam. :)

Az a másfél hónap életem legszörnyűbb időszaka volt. Még ma is órákon keresztül tudnám mesélni az akkori eseményeket, élményeket, érzéseket - kiapadhatatlanul. És igazából azóta sincs vége a dolognak, most éppen a tagadás korszakát élem. Jól vagyok és nem akarom tudomásul venni, hogy még mindig lenne vele mit csinálni. Több orvos szerint szükség lenne egy korrekciós műtétre, ami ugyanezzel az "élménnyel" járna. Ráadásul a vélemények teljesen eltérőek, így aztán végképp tanácstalan vagyok. Egy azonban biztos: nagyon tudom értékelni, hogy egy apró sebhelyen kívül nem maradt más nyoma a dolognak és a nehezén már túl vagyok.