Vigyázat! A bejegyzés erős magyartanári szemlélettel íródott, nyomokban pedig rajongást is tartalmaz. Nem utolsósorban még lokálpatrióta is, miután 6 év szegedi tartózkodás után egy újabb remek kis helyet fedeztem fel magamnak, ahol az aura csak úgy csörgedezik a falak között: ez a Fekete Ház.
Hallani már hallottam a Fekete Házról, de sokáig fogalmam sem volt, hogy hol van és mi van ott - annyit tudtam, hogy egy múzeum, és vannak ott időszakos kiállítások. Múlt csütörtökön azonban azt is sikerült realizálnom, hogy kismilliószor mentem már el mellette, mert a nevével ellentétben - jelenleg - nem fekete, de pl. mielőtt kiállítóhellyé vált, volt bordélyház is. :)
Maga az épület is ontja magából tehát a történeteket, varázslatos aurát adva az Örkény 100+1 c. kiállításnak, amelyet a hetedikes korában magyarból megbukott író emlékének szentelnek. Nem hagyományos kiállításról van azonban szó: a néző egy elvarázsolt kis anekdotabirodalomba csöppen bele, ahol egy rendhagyó magyaróra keretében ismerkedhet meg Örkény István életének legfontosabb állomásaival, személyiségével, groteszk humorával, kreativitásával és műveinek széles tárházával.
A kiállítás nem a hagyományos falra kifüggesztett és vitrinbe kiállított eszközökkel operál - pont ez adja a varázsát. Novellával indul, ab ovo természetesen, megadva ezzel a nyitó hangulatot.
„Amikor megszülettem, olyan feltűnően szép voltam, hogy a főorvos karjára vett, és szobáról szobára végigmutogatott a klinikán. Azt mondják, még mosolyogtam is, amitől a többi mamák irigyen felsóhajtottak.
Ez röviddel az első világháború kitörése előtt történt, 1912-ben, s azt hiszem, ez volt egyetlen teljes értékű sikerem. Ettől kezdve életem folytonos dekadencia. Nemcsak szépségemből vesztettem, fogaimból s hajamból hullattam el, hanem a külvilággal szemben is egyre inkább alulmaradtam.
Se akaratomnak nem tudtam érvényt szerezni, se tehetségemet kihasználni. Hiába tudtam, hogy író akarok lenni, apám patikus volt, s ahhoz ragaszkodott, hogy én is az legyek. S még ez se volt neki elég! Arra vágyott, hogy több legyek nála, s amikor patikus lettem, még egyszer egyetemre küldött, hogy vegyészmérnök is legyek. Újra várhattam négy és fél évig, amíg szívvel-lélekkel az írásnak szentelhettem magam.
De meddig? Alig vettem néhány mély lélegzetet, amikor kitört a háború. Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, s engem kivittek a frontra, ahol hamarosan megverték a mi hadseregünket, engem pedig elfogtak az oroszok. A fogságban megint eltöltöttem négy és fél évet, de hazatérve újabb viszontagságok vártak, melyek nem könnyítették meg az én írói pályámat.
Már ebből is mindenki láthatja, hogy amit ilyenformán a világra sikerült hoznom - néhány kisebb-nagyobb regényt, öt-hat novelláskötetet, két színdarabot -, úgyszólván titokban írtam, néhány szabad órámban, melyeket sikerült ellopnom a történelemtől. Talán ez az oka, hogy mindig szűkszavúságra törekedtem, rövidségre, pontosságra, a lényeget keresve, sokszor kapkodva, minden csöngetéstől összerezzenve, mert sem a postától, sem más érkezőtől nem sok jót várhattam.
Ez a magyarázata annak is, hogy újszülöttként talán elértem a tökéletességet, de aztán csak koptam, csúsztam, bukdácsoltam, és bár egyre jobban kitanultam a mesterségemet, önmagamat, a bennem rejlő beteljesülést mindig elérhetetlennek éreztem."
Örkény István: Egyperces életrajz (1968) - In: Visszanézve, Budapest, Szépirodalmi 1985; ÚJABB, BŐVÍTETT KIADÁS: Egyperces levelek, Budapest, Palatinus, 2004, 5.
Na de igyekszem nem elspoilerezni mindent, de egy biztos: a kiállítás egyáltalán nem egyperces - 1,5 órával minimum számolni kell, de inkább többel, ha mindent szeretnénk megnézni, végigolvasni - és nem utolsó sorban megérinteni, tapizni, forgatni, kukucskálni, huzigálni és átélni.
Mert hogy erre is van lehetőségünk, méghozzá nem is kevés. Érdemes figyelni a kiállítótérben elhelyezett órák szimbolikus jelentésére, de a képek, levelek, írások elhelyezése is hozzátesz apránként az egész hatáshoz. Az életrajzi kiállítás közel hozza hozzánk az alkotót, beleláthatunk a mindennapjaiba: megcsodálhatjuk az írógépet, amelyen többek között az Egyperces novellák készültek, kapunk egy szeletet a kissé habókos család mindennapjaiból, a barátságokból, szerelmekből és érzésekből. Megtudhatjuk, hogyan formálták a történelem eseményei azt az írót, akit ma Örkény István néven ismerünk és szeretünk.
A kiállítás szervezői ráadásul a látogató kondijára is gondoltak: az első terem után csak akkor léphetünk át a groteszk igazi világába, ha egy rögtönzött tornaórát tartunk a terem hatalmas tükre előtt, szimbolizálva ezzel a sarkaiból kifordított, feje tetejére állított világot.
Itt kerülünk át abba a térbe, amit én magamban csak Dobozvárosnak neveztem el (ami nem mellesleg egy nagyon jó, kortárs meseregény címe Lakatos Istvántól, érdemes elolvasni). Tóték birodalmában majdnem minden dobozból van, amelyek az interaktív felfedezést szolgálják.
Természetesen dobozolhatunk is, és ha mindebben elfáradtunk, akkor a terem közepén felhúzott mellékhelyiségbe akár el is vonulhatunk néhány jelenetet megnézni Fábri Zoltán 1969-es Isten hozta, őrnagy úr! c. filmjéből, vagy éppen ihletet meríteni ahhoz, hogy mit is írjunk majd a vendégkönyvbe. Megjegyzem, azzal nem lesz olyan könnyű dolgunk. ;)
A kiállítás megtekinthető Szegeden a Fekete Házban, a Somogyi utca 13. szám alatt, 2013. május 24-től egészen 2013. december 15-ig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése