A motiváció szó az egyik kulcsfogalom az oktatásban. Rengeteget lehet róla már csak laikusként is vitázni, mesélni, ötletelni, még csak szakembernek se kell lenni hozzá. Persze kismillió tanulmányt el lehet olvasni a témában, azonban amikor élesben tapasztalja meg ezeket az ember a bőrén, akkor nagyon vegyes tapasztalatokat gyűjthet be. Nincs ez másképp velem sem, most éppen több jutott a negatív oldalból.
Az általános elkeseredés állandó a tanárok között. Hogy a gyerek motiválatlan, hogy nem lehet rávenni őket a tanulásra, nincs egy fogódzó, aminek a segítségével meg lehetne nyerni a tanulót. Volt tanáraimtól is többször hallottam, hogy évről évre egyre nehezebb számukra ezeket a motivációs köröket lefutni, elveszett a humor és az érdeklődés a fiatalokból (vagy csak egyre nagyobb a generációs szakadék és az a humor már nem humor a tizenéves számára).
Az előző éves tapasztalataim alapján túlzott pesszimizmusnak éreztem ezeket a kijelentéseket, ugyanis egy olyan magas elvárásszintű környezetben teljesítettem 15-15 tanítási órát, ahol csupa pozitív élménnyel találkoztam. Érdeklődő gyerekek, kevés fegyelmezetlenség, néha pedig egyenes úgy éreztem már, hogy "ez a gyerek többet tud nálam, vajon hol olvasta ezeket?". Ráadásul nagy előny, hogy nem sokkal vagyok idősebb az általam tanított diákoknál, szinte majdnem ugyanazok az ingerek érnek, legyen szó zenéről, filmekről vagy kütyükről.
Itt kerül be a képbe az, hogy iskola és iskola, valamint azonos korosztályú gyerekek között milyen óriási is a különbség. Idén a szegedi Deák Ferenc Gimnáziumban teljesítem a 10 hetes összefüggő tanítási gyakorlatot. Ez egy teljesen új és más környezet az eddigiekhez képest, azonban mégis maradt a gimnáziumi szint, amitől máris elvárásai támadnak a lelkes pedagógusjelöltnek. Aztán jön a hidegzuhany, hogy itt már nem elég a kedves stílus és a felkészültség, mert valami hiányzik.
A tegnapi napig nem is jöttem rá, hogy mi volt az, amit hiányoltam az elmúlt hetekben a gyakorlatomból. A motivációt. És nem csupán a tizenegyedikes osztály részéről, hanem a saját részemről is.
Világ életemben tanárnak készültem: első osztályban kijelentettem, hogy márpedig én tanár néni leszek. Voltak kilengések az elképzelésben a pszichológia és az újságírás felé, amiből persze egy jó nagy adagot kaptam is az egyetem során, de a diplomámban mégis a tanár szó fog szerepelni. Ráadásul azon kevesek közé tartozom a csoportunkból, aki komolyan is gondolja, hogy egyszer az oktatásban fog dolgozni, legyenek akármilyen rosszak is a megbecsülési és munkakörülmények.
Az iskolapadok másik oldalán állva azonban nagyon át tud értékelődni minden saját középiskolai élmény. Élénken él bennem, amikor a frissen a gimnáziumba érkezett nádszálvékony alkatú és hangú tanárt az első óráján úgy kikészítettük, hogy a könnyeivel küszködve lépett ki a teremből. Sokszor álltunk értetlenül a tanári kifakadások és lelkifröccsök előtt, amelyek látszólag értelmetlen helyzetekben robbantak ki. Most a saját bőrömön érzem, hogy abszolút nem volt értelmetlen, mikor az osztályfőnök lekiabálta a hajat is a fejünkről. Mert bizony elfogyott az ő motivációja is, ezzel pedig megcsappant a türelem és bekattant valami belül. Rögtön az első találkozásomkor a most tanított osztállyal nálam is elszakadt a cérna.
Ott álltam egy teljesen hirtelen és számomra is feszélyező helyzetben: felkészülés nélkül, mélyvízbe dobva, egy kvázi ismeretlen osztállyal szemben dupla 7-8. órában helyettesíteni kellett. Küzdöttem azzal, hogy jó benyomást tegyek, hogy ne derüljön ki számukra, hogy tartok a helyzettől, attól, hogy felsülök, hogy nem tudok majd mit mondani és még sorolhatnám. Igazából nem is történt semmi kirívó: röhögcsélés, laza hozzáállás az órához, de valami mégis elpattant és jött az a bizonyos lelkifröccs. A mai napig nem tudom megmondani, hogy mi hangzott akkor el, mi szakadt ki belőlem, de utána lehetett tovább dolgozni.
Azóta is folyamatosan tartom az órákat, ha pedig valaki rákérdez, hogy na, milyen?, akkor nemes egyszerűséggel csak annyit válaszolok: olyan semmilyen. Megtartom az órákat, de nincs benne semmi markánsan rossz vagy jó élmény. Igyekszem a nehezen befogadható részeket színesíteni, érthetőbbé tenni, de gyakorlatilag nem kapok rá reakciót.
Egy példa: nyelvtanórán stilisztikával foglalkozunk. Hogy jobban érthetővé váljanak az alapfogalmak, ezért próbálok minél több példát felsorakoztatni mellé. A magyartanárok mániája, hogy ilyenkor szépirodalmi szövegek is előkerülnek, de ezzel nincs is semmi baj. Azt is tudom, hogy a klasszikus szerzők nyelvezete sokszor már nehezen feldolgozható, ezért ezek mellé választok egy modern, kortárs szöveget is, amelyet mindenki nagyon könnyen megért. Nem kell elemezni Varró Dániel egyik SMS-versét, mindössze annyi lenne a feladat, hogy értsék meg a szöveget. Ehhez még csak tetszenie sem kell az adott műnek. Ennél közelebb már nem tudom a nyelvi regisztert vinni, mégis felsültem vele. Bevihetem én a Gangnam sytle-t is, ha valaki tud koreaiul, de erre elég kis esélyt látok.
A héten egy emelt szintű csoportnál kellett helyettesítenem. Talán ez volt az, amire vágytam, ami adott egy jó nagy löketet a folytatáshoz. Egyszerűen jó volt úgy ott állni, hogy feltettem egy kérdést, és érkezett rá válasz, mert egyáltalán belegondoltak. Sokszor csak evidenciákat kell ilyenkor kimondani. Látni azt, hogy nem hiába erőlködik az ember, hanem érdeklődés is van azokon az arcokon - na az valami óriási élmény.
Ez nagyon sokat adott (vissza), ráadásul a szakvezetőmmel folytatott beszélgetésekből az is kiderült, hogy ő is látja, hogy ez így nem szolgál számomra szellemi élményekkel. Ezért mikor felajánlotta, hogy néhány órát még az emelt szinteseknél tartsak meg, boldogan mondtam rá igent, mert - bár ismét sok munka lesz vele, de - kell ez, hogy helyre tegyem magam. Az elhatározás és a célkitűzések továbbra is megvannak, de a folytatáshoz helyre kell ezeket kalapálni valahogyan. Akár magamra is tetoválhatnám: ne vedd el a motivációm, inkább segíts megtalálni. Köszi, puszi!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése