életjel

Éppen azon gondolkodom, hogy melyik káromkodás fejezné ki legjobban, de azért mégis finom nőiességgel, hogy mennyire kurva rég blogoltam. Nem az ellustulás az oka, de nem is a blog elhanyagolása, mert 12 bejegyzéssel a hátam mögött is megszerettem ezt a műfajt - amennyire nehezen vettem rá magam, annál több ötlet kavargott, kavarog a fejemben folyamatosan. 

Mára jutottam el addig, hogy vehettem egy nagy levegőt, emellé pedig kikívánkozik egy-két csapongó gondolat - ha nem is annyira információs szándékkal, inkább a "kiírás és leülepítés" szándékával. 

Az eltűnés oka igen egyszerű: a félév kezdeti könnyű 1,5 hétben a nethiány okozta, ugyanis a szolgáltató bőszen tartotta magát a 15 napos bekötési időhöz. Megvolt persze ennek az időszaknak is a maga előnye: szórakozni jártunk, tartottunk egy lakásavatót, összeültünk társasjátékozni, jutott idő lefekvés előtt az olvasásra és ha nem zsúfoltuk teli a napot valamilyen társasági programmal, akkor sikerült a viszonylag időben fekvés - ma már lehetetlennek tűnő - művelete. 

A 1,5 után azonban besűrűsödtek a dolgok, elkezdődött a tanítási gyakorlat, aminek az elején még mindig dominált az internet hiánya. Itt már igen kellemetlen volt, mikor telefonos segítséget kellett kérni egy-egy témában, valamint az a felismerés sem volt éppen a legkellemesebb, hogy a történelmi ismerteim 6 év távlatában jelentősen megkoptak. 

A tanítással együtt tehát nekem is vissza kellett lényegülnöm gimnazistává, a felhalmozott tankönyvtornyok egyre csak gyűlnek, de mostanra már szép lassan derengenek a nevek és az évszámok, az események. Kétségbeesés is volt / van bőven, lesz is még azt hiszem - erről még később, nem életjelként, hanem kicsit hosszabban. A lényeg, hogy naponta túlélem a kihívásokat, hol jó, hol rossz(abb) élményekkel, de szép lassan haladunk előre.

A végén még kiokosodom filmtörténetből és megtanulom azt pár átidegeskedett nap (és éjszaka) árán, amit az egyetem elfelejtett megtanítani.