összefogás a médiakultúráért

A mozgókép- és médiakultúra nevű tantárgy eddigi rövid pályafutása alatt nem tört ki a tölteléktárgyak közül, sokan csak megvetően horkantanak: tévézni és számítógépezni amúgy is tud a gyerek, minek még erre tanítani is? Amikor pedig tankönyvet is kell venni ehhez a tárgyhoz, akkor meg végképp elszakad a cérna.

Pedig nagyon sok embernek szüksége lenne ilyen irányú képzésre. Vagy ha nem is képzésre, néhány előadásra és értő szóra, már csak a gyereknevelés miatt is. Ha még most nem aktuális, egyszer biztosan az lesz. Ilyenkor csengenek az ember fülében a pesszimista felfogások (a média rossz, gonosz és fúj!), pedig a szülői kontroll nagyon sokat számít. Jelen pillanatban is vannak elképzeléseim, hogy majd hogyan nevelem fel a gyerekemet, de keresztszülőként is látom, hogy ez nagyon kis százalékban teljesül: minden borul, amikor túlzsúfolt a nap vagy hisztizik a gyerek. Rég volt már az az időszak, amikor az én szüleim azt mondták, hogy nem kaphatok walkmant, mert biztosan tönkreteszi a hallásom. Ha a Duck TV megnyugtatja a picit, akkor igenis leülök vele elé, mert a kezem már leszakad, a fejem meg épp szétrobbanni készül - a nyálam meg folyik az agyzsibbasztó képektől, az integető háromszögektől és ceruzáktól. És ez még csak a néhány napos segítség, nem a saját gyerek. Tényleg minden tiszteletem a szülőké, főleg a kisgyerekeseké.

Egy tipikus kép a Duck TV adásából azoknak, akik nem ismerik.

Sajátos elméletem, hogy a - korábban Bébé, most - Duck TV a fognövést segíti elő, mert 23 éves fejjel nézve is tényleg a nyálcsorgató reakciókat váltja ki az emberből, a picinek meg valóságos élmény a nulla történés színes képekkel. 

Nem szeretnék különböző elméletekbe belemenni, pláne nem üzleti háttérbe belebonyolódni vagy éppen pocskondiázni azt a kínálatot, ami a legjobban elzárkózó emberre is ömlik nap mint nap. Ezzel együtt kell élni és lehet okosan is csinálni, ráadásul képmutatás lenne azt tagadni, hogy a technika mennyire megkönnyítette a mindennapjainkat. 

A tudatos médiafogyasztást és az erre való nevelést hivatott elősegíteni az ún. mozgókép- és médiakultúra nevű tantárgy, amelyet 2003-ban tettek kötelezővé a gimnáziumokban, 2004-ben pedig az általános iskolákban. Sok helyen összevonták a rajz, az ének vagy a magyarórával és általában ezek a szaktanárok képezték tovább magukat, hogy megtarthassák a heti egy 45 perces órát, amitől a csodát várják. 

És a csoda egyébként tényleg létezik, mert rendkívüli fogékonyság van a gyerekekben a tárgy iránt: ebbe nőttek bele, látják a környezetükben, de nem mindegy, hogy a következő villalakó válik belőlük vagy az, aki felismeri a mögöttes tartalmakat (vagy pl. az üzletet és később jól meggazdagszik belőle).

A kedvenc Maslow-piramisaim, amelyek jól (és különbözőképpen) reflektálnak a jelenlegi (média)fogyasztási szokásainkra.

A kommunikáció és média szakok is "büfészakká" avanzsálódtak az elmúlt években, de a képzés korántsem takarja azt a médiaközeliséget, amire sokan gondolnak: igen, vannak PR és marketing órák, filmes képzésbe is belefuthat az ember, de rengeteg a nyelvészet és az elméleti óra, ahol nagyon okos emberek nagyon okos szavaival lehetünk gazdagabbak. De egy kamera vagy egy potméter nem kerül a kezünkbe egészen a mesterszakig, ahová már nem sokan jutnak el. Nem (feltétlen) a nehézség miatt, hanem mert megunják, meggondolják, találnak jobbat, szebbet, érdekesebbet. Jobb esetben pedig olyan területre találnak rá, ahol elegendő az alapképzéses diploma.

Én csak minorom végeztem a kommunikáció és médiatudomány alapszakot, mégis sokszor álltam értetlenül egyes tantárgyak felett. Könnyű dolgom volt a nyelvészeti beállítottságommal és a magyar főszakommal: ahol mások bukdácsoltak, könnyűszerrel gyűjtöttem be az ötösöket, mert minimum másodjára, de sokszor többedjére hallgattam meg ugyanazt az anyagot. Ettől azonban semmivel se lettem tudatosabb médiafogyasztó, az csak valahogy kialakult bennem már jóval korábban. De kevesen vannak így, ezért is nagy a nyomás azokon, akik kikerülnek a mozgóképkultúra- és médiaismeret-tanár szakokról. 

Ezek leszünk mi. Hivatalos nappali képzésben a mi évfolyamunk előtt csak 2-3 "generáció" végzett, frissen kerülünk vissza az iskolákba egy olyan tantárggyal, ami napról napra változik. Ha elkészül egy tankönyv, gyakorlatilag már másnapra elavult a példaanyaga. Igazából ez is a szépsége a tárgynak, folyamatos önképzést igényel, ráadásul azokat a lyukakat is be kell még foltozgatni, amelyek az egyetemi képzés után maradtak. 

A legfontosabbnak mégis azt tartom, hogy ne a távolból szemléljük az egészet. Tisztában kell lenni az aktuális trendekkel, filmekkel, műsorokkal, ráadásul ha a gyerek kezébe már csak egy diktafont adunk, máris sokkal szórakoztatóbb az egész. De az okostelefonok is remek terepet nyújtanak az alkotásra, nem is kell videókameráért szaladni a vágás alapjainak megtanulásához. A szinkronjáték vagy a stúdiólátogatás pedig már igazi Kánaán. 

Jó ötletnek tartom a H95 projekt elindítását is. Budapesten egy médiaértés-központot terveznek, ahol testközelből lehet megismerni a média világát: pont azokkal a hiányosságokkal felszerelve, amelyek az iskola falai közül nagy valószínűséggel hiányoznak.

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH), az Index, az Invitel, a Magyar Telekom, a Microsoft, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, az Origo, az RTL Klub, a Telenor, a TV2, a UPC és a Vodafone hazánk első interaktív médiaértés-oktató központjának megvalósítása érdekében kötött szövetséget.

 A H95 névpályázatot is indított a végleges elnevezés megtalálása érdekében, részleteket a honlapjukon itt találtok. 

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ennek jelentős anyagi és üzleti háttere van, van, akinek nagyon is megéri majd a központ létrehozása, biztosan húzódnak mögötte olyan szálak, amibe nem is akarok igazán belelátni. De ha már csak a nagyobb városokban megvalósulna egy ilyen központ, sokkal könnyebben vennék az akadályokat a szülők, a tanárok és a gyerekek is.